Magyányos angyal és egyebek

írhatnékom van

2012-03-07T21:06:00.002+01:00

gondoltam, hogy egy kicsit grafománkodom, de egy kicsit félek attól, hogy depresszív irányba fog fordulni a bejegyzés. egy negatív megjegyzést azért megengedek magamnak, de aztán megpróbálok pozitívat irkálni.

rájöttem, hogy a magány pocsék egy érzés. és minél tovább élek ebben az érzésben, egyre inkább érzem, hogy már a legmélyebb sejtjeimbe is beleivódott.

na ennyi volt, most inkább megpróbálok sokkal boldogabb dolgokról írni.

végre tavaszodik, évre egyre melegebb van és, egyre jobb az idő. az általános iskolában a hetedik béseim egyre neveletlenebbek és pimaszabbak, és egyre többet kell rájuk szólnom. viszont egyre többet is bohóckodunk együtt. de ha ebbe jobban belegondolok, nem igazán jó, mert egyre inkább tanárellenes hangulatba kerülök, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy butaságot csináljak. szóval egy kicsit vissza kellene fognom magamat a vegyüléssel. viszont, ha nem vegyülök, akkor a gyerekek nem fognak bízni bennem. ördögi egy kör.

jövő héten szabadságon leszek, és egy kicsi pihenést fogok beiktatni az orvoshoz járkálás közé. mennem kell majd endochrinológiára, meg szemészetre is. szóval fincsi, fincsi... és az sem elhanyagolható, hogy szombaton meg próbálok elmenni Szegedre az Árvízi Emléknapra, hogy egy kicsit Szegeden is legyek, meg a cserkészekkel is (mondjuk még csingem még mindig nincs, azt is kellene már venni...).

szóval a következő pár nap egészen jó lesz.

a sulikban is egész jó. nemrégen végeztem az osztályvizsgálatokkal, már csak a szakképző iskolások orvosi szűrése van hátra. ha szigorúan veszem, akkor 400 gyereket két hónap alatt szűrtem le, mellette pedig kéthetente voltam bogarazni. szóval ez a pár hónap egészen nyüzsis volt.

mostanság már órákat tartok, mondjuk eddig még nem sokat tartottam, de amit megtartottam az nagyon jó volt, vagy legalább is én nagyon élveztem. ilyenkor jövök rá, hogy szeretem ezt csinálni, mert legalább valami fontosat, valami értékeset átadok a felnövekvő társadalomnak.

múlt héten búcsúztattuk az egyik kolléganőnket, aki előttem egy hónappal jött Nagykőrösre. talált egy másik állást Kecskeméten (egyébként Niki kecskeméti, és onnan járt át). egészen gyorsan történt neki a váltás, de én örülök neki, mert biztos, hogy sokkal jobb helyen van. én nagyon is megkedveltem ezalatt a rövid idő alatt, még úgyis, hogy annyira sokat nem beszéltünk (mondjuk sokkal többet beszéltem Vele, mint bármelyik másik területis kolléganővel). mégis a legrosszabb az egészben, hogy az elmúlt másfél hétben folyamatosan őt bántották, és nem tudok mit tenni ellene. de zavar, nagyon zavar.

én is gondolkodom azon, hogy váltani kellene, de nem igazán vannak álláslehetőségek, főleg az otthon fele, de a megyében is alig van. mai van, ahhoz meg nem értek. de azért sikerült öt évet elb@sznom az életemből, egy használhatatlan diplomáért. viszont most néztem, hogy Kecsón van kiadványszerkesztői tanfolyam és most egészen megdobbant a szívem. jó lenne elvégezni, mert talán akkor lenne még egy dolog, amihez lenne papírom, és máris könnyebben menne az elhelyezkedés.

na ez egészen hosszúra sikerült és egészen pozitívnak. egészen jó éjszakát kívánok! :)

fél éve, wazze!!!

2012-03-03T12:15:00.000+01:00

már fél éve annak, hogy felváltottam az otthon kényelmét és biztonságát az önmegvalósítás esélyére. már fél éve annak, hogy nem találkoztam a legjobb barátaimmal. már fél éve vagyok dolgozó ember.
hát egész gyorsan eltelt, de mennyivel jobb lett volna, ha van valaki, akivel eltelhetett volna. ha nem kell egyedül lennem.
na mindegy...

búcsú

2012-02-19T21:06:00.000+01:00

"Ha könnyű lenne megsiratni és gyászolni azt, amit elvesztettünk, akkor sokkal könnyebb lenne az életünk. Annyira fáj, de annyira fáj valóban megsiratni, meggyászolni azt, amit elvesztettünk, hogy inkább nem akarjuk. Akkor, amikor életemben először megéreztem azt, hogy mi az a gyász, mi az a siratás, a szívem úgy fájt, hogy azt hittem, belehalok." /Feldmár András/

Föld hívja Margót, Margó jelentkezz!

2012-02-08T20:51:00.001+01:00

azt hiszem, egy kicsit sok minden összejött mostanában, és nem igazán volt időm magamra gondolni. nem hogy még arra is, hogy blogot írjak.
a napok mostanában fázással telnek a sok munka mellett. ha nem kell éppen védőnői szűrést végeznem, vagy pedig tetűt szűrnöm, akkor általában nézek ki a fejemből, és megpróbálok értelmesen válaszolni a kérdésekre. és van amikor ez sem megy: olyankor csak bambulok, és semmi nem jut el a kikapcsolt agyamig. és egyre csak gyűlnek a gondok...
a lakást egyre nagyobbnak érzem, ahogy egyre többet vagyok egyedül. és egyre hidegebb is, bár ez az időjárásnak is betudható (de az mégsem járja, hogy a konyhában a hőmérséklet néha megközelíti a külső környezetét, és ezt most komolyan mondom). a fizetésem éppen elég arra, hogy kihúzzam a következő hónapig. a legtöbbet természetesen az albérlet visz el, utána pedig a hazautazás (ha nem utaznék haza csak havonta akkor 10.000 Ft-ot tudnék megspórolni, viszont akkor megrohadnék az unalomtól...)
de nem akarok csak rosszról írni, írok egy kicsit a jóról is. múlt héten az egyik iskolás kolléganő lányaira vigyáztam, illetve ők vigyáztak én rám, és nagyon jól érezték magukat nálam. üvegfestékeztünk, meg barkochbáztunk, meg ilyenek. tök jó kikapcsolódás volt. :)
hétvégén meg havat lapátoltam (milyen meglepő), de nagyon is jól éreztem magam, és még az sem zavart, hogy a lapát kitörte a kezem, és hogy olyan izomlázam lett, hogy a nevetés is fájt, és persze drága szüleim folyamatosan nevetettek. de azért izgalom is volt evvel a hóval, mert vasárnap éppen elértem Kecskeméten a nagykőrösi buszt (a busz csupán csak 25 percet késett, ha vonattal megyek, akkor 35 perccet kések, és akkor biztos, hogy nem értem volna el a buszt - ehhez hozzá akarom tenni, hogy leszállhattam volna Nagykőrösön is a vonatról, de határozottan nem volt kedvem min. 25 percet gyalogolni a sötét, hideg estében). és mikor beléptem az albiba, akkor majdnem olyan hideg fogadott, mint ami odakint volt. :S
de nem baj, mert tél van és télen igenis essen a hó, meg legyen hideg (csak ne lenne olyan drága a gáz...)
de azért mostanában elmondható, hogy kiegyensúlyozottnak érzem magam, és ezt a rocknak, meg a metálnak köszönhetem. kicsit megelégeltem, és két hete telenyomtam a gépet és mostanában csak ezek szólnak. hehehe.
most viszont befejezem. majd legközelebb...

2012-01-24T18:51:00.000+01:00

vannak dolgok, amelyekről nem lehet írni, mert nincsenek olyan szavak amelyekkel ki lehetne jelenteni. és most nem tudom írni semmit, de rengeteg minden van bennem. majd szétfeszítenek a gondolatok és egyszerűen nem tudok mit tenni.

félek, nagyon félek.

az Új Év első napja

2012-01-01T20:54:00.000+01:00

egészen régen írtam már új évi blogbejegyzést, de most sem éppen olyat szeretnék írni. nem, most nem lesz év összefoglalás, nem lesz megemlékezés, az év legnagyobb pillanatai. nem lesz semmilyen új évi fogadalom.

csak egyetlen dolgot szeretnék:

Kérlek, drága Jóisten, hadd gyógyuljon meg mama! Jó lenne, ha még velünk lehetne néhány évig...

József Attila

Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

Áldott Karácsonyt!

2011-12-23T21:09:00.003+01:00

Hugo van der Goes:
A pásztorok imádása Betlehemben

"A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár."
/Pilinszky János/

alone...

2011-12-15T20:33:00.000+01:00

szeress!szeress!bárszeress!szeress!szeress!szeress!szeress!szeress!szeress!szeress!szeress!
szeress!szeress!szeress!szeress!szeress!szeress!tudom,szeress!szeress!szeress!szeress!
szeress!szeress!hogyszeress!szeress!szeress!szeress!ezszeress!szeress!szeress!szeress!
szeress!szeress!szeress!szeress!nemszeress!szeress!szeress!szeress!szeress!szeress!
szeress!szeress!szeress!szeress!szeress!szeress!ígyszeress!szeress!szeress!szeress!
szeress!szeress!szeress!működikszeress!szeress!szeress!szeress!szeress!szeress!

de azért nem esne rosszul egy kis bátorítás, hogy legalább van esélyem arra, hogy nem egyedül kell kiállnom ezt a sok mindent. vagy legalább ha valakivel megoszthatnám a napjaimat. akit szerethetek, és törődhetek vele (és itt nem egy kutyára, vagy macskára, vagy egyéb ilyesmire gondolok). akinek elmondhatom minden gondom, aki meghallgat, akinek sírhatnék a vállán. de valahogy úgy érzem, hogy még sokáig egyedül maradok, és minél jobban ezen gondolkozom, annál rosszabb.

de legalább az időjárás igazodott a hangulatomhoz...

hogy ne legyen egyszerű az élet...

2011-11-18T20:33:00.001+01:00

nem elég, hogy elmentem kicsivel több, mint 120 km-rel messzebb dolgozni, a kívántnál...
nem elég, hogy két iskolát csináltam november 1-ig...
nem elég, hogy három iskolát csinálok november 1-től...
nem elég, hogy majd' megfagyok az albérletben esténként, mert nem óhajt felkapcsolni a konvektor...
nem elég, hogy emiatt rohadtul meg vagyok fázva (de lehet, hogy arcüreggyulladás)...
nem elég, hogy a mamám bent van a kórházban...
nem elég, hogy a göthösségem miatt nem tudok bemenni meglátogatni őt...
nem elég, hogy az egyik iskola ugráltat folyamatosan...
nem elég, 70 gyereket be kellene oltatnom december 1-ig...
nem elég, hogy elkezdtem a védőnői szűréseket a szakképző iskolában...
nem elég, hogy már megint nem tudok aludni...
nem elég, hogy mindjárt meghülyülök a magánytól...

ezek mellé még kitalálták, hogy cseréljük vissza az iskolákat az eredeti körzetfelállásra!!!!
hát köszönöm szépen, ebből totálisan elegem van!!!
nem vagyok madár, hogy tollas legyen a hátam!

hellooooooooo.... novemberi depresszió!

2011-11-14T22:36:00.001+01:00

ahogy nyúlnak az árnyak, hidegülnek a napok, sötétednek az éjszakák, úgy leszek én is egyre elcsüggedtebb... és az sem segít a helyzeten, hogy hideg van az albérletben (pedig már fűtök), és bent egyre rosszabbul érzem magam (pedig próbálok minél kevesebb időt bent tölteni). és hogy egyre több feladat nehezedik a vállamra (ezen sajnos nem tudok könnyíteni). és a legkínzóbb, a magány...
jó, persze én is felkereshetném a barátaimat, vagy éppen (vagyis jelenleg) válaszolhatnék az e-mailjeikre, de azt érzem, hogy csak a terhükre lennék. és ahogy telnek a napok, egyre messzebb érzem őket.
kezdek egyre jobban elfásulni, és van amikor nagyon is utálom az egészet. legszívesebben felmondanék, itt hagynám a francba az egészet. de mélyen legbelül motoszkál a tudat, hogy nem adhatom fel. hogy megutálnám magam, ha kudarcot vallok.
nehéz, borzasztóan nehéz... távol a családtól, távol a barátoktól... egyedül... kilátástalanul...
nem sok választ el a sírástól...
be is fejezem inkább...

menjetek a francba...

2011-09-28T20:25:00.002+02:00

igen, valahogy így érzem magam mostanában, és nem is nagyon szeretnék ezen változtatni. rohadtul vacak most minden és nagyon is elegem van az egészből. sz@r a kedvem, sz@rul alszom, sz@rul eszem, minden sz@r…
és ezek mellé mindennap felfestem az álarcot… és ezt már nagyon unom.
a legrosszabb az egészben, hogy nincs akivel ezt megbeszéljem.
SZAR AZ EGÉSZ VILÁG!!!!!!

amikor minden pocsék

2011-09-23T22:45:00.001+02:00

kezdek kiborulni, elveszíteni a józan eszemet. lassan minden porcikámat elönti a magány és egyszerűen minden csak ezt sugallja. nem tudok aludni éjjelente, csak akkor sikerül, ha mindenféle nyugtató teákat iszok lefekvés előtt, sőt múltkor nyugtató tea+Cataflam kombóval aludtam el. nincs étvágyam reggelente, meg egész délelőtt, viszont este legszívesebb mindent felfalnék a hűtőből. és mindig kell, hogy legyen valami édes vagy sós a lakásban, hogy "jó" legyen a lelkemnek.

reggelente alig van kedvem, hogy bemenjek a rendelőbe, a suli(k)ból pedig nincs kedvem visszamenni. legszívesebben azonnal visszamennék a lakásba és feküdnék az ágyon és bámulnék a semmibe, vagy valami ilyesmit tenni (illetve nem tenni).

ha pedig a lakásban vagyok akkor a főzésen, és a Dragon Age-ezésen kívül nem sok mindenre van kedvem. viszont a főzésnek meg nem sok értelme van, mert már így is tele van a fagyasztó az eddigi kajákkal és megenni meg nem nagyon szoktam. viszont a Dragon Age legalább leköti az összes gondolatomat és érzésemet.

és akkor a legrosszabb az, hogy mindent tudok, mindennel képben vagyok, ami történik, mert az arckönyv megjeleníti, viszont élő szóval alig társalgok emberekkel. illetve már egyik "cset" lehetőségben sem. és hát egy-két kivételen kívül nem is nagyon keresnek, néha-néha kapok egy személyes, csak nekem szóló e-mailt, de azt is egyre ritkábban.

a napokban már meg is fogalmazódott bennem az a gondolat, hogy cserkészettől is visszavonulok ideiglenesen. hiszen úgy sem tudok mit csinálni Kőrösön, nem igazán tudok segíteni, és egyébként sincs semmi konkrét feladatom. összejövetelekre meg nem nagyon tudok lerohangálni, főleg mert nincs szállásom Szegeden.

viszont örülnöm kellene, hogy van állásom, szeretnek az általános iskolában, jönnek a gyerekek beszélgetni, a tanárok tanácsokat kérni, előadásokra kérnek fel, elsősegély szakkör szervezem, és egészségnap szervezésére buzdítanak. de valami akkor is hiányzik a lelkemből, lelkemnek...

tehát elmondható, hogy tudom milyen, amikor minden pocsék... szóval ez van, bammeg!

"Rádöbbent, milyen termékenyítő az egyedüllét, amelytől a legtöbben szorongva rettegnek, s hinni vélte: némelyik magányost azért gyötri tébolyulttá a magában-lét, mert rossz a társasága." /Vavyan Fable/

munka, munka, munka

2011-09-18T12:22:00.001+02:00

kicsit felszaporodtak a tennivalóim ezen a héten. oltás, tisztasági szűrés, munkaértekezlet, iskola orvossal való egyeztetés. biciklizni ide-oda, figyelni, hogy ne üssenek el, ne lépjek rosszul a lépcsőn. foglalkozni egy kicsit a gyerekekkel, egy kicsit a tanárokkal, egy kicsit a kollégákkal és ha esetleg még jut időm, akkor magammal is.

csak hát annyi mindent kell csinálni, hogy magamra alig jut idő: bekapok egy-két falatot, netezek egy kicsit, és ha nem vagyok hullafáradt akkor egy kis lakásszépítés, esetleg egy film megnézése a tv-ben, vagy gépen. és másnap megint kezdődik minden elölről.

felkelni, arcot mosni, felöltözni, reggelizni, fogmosás, smink, mosoly felfestése, elindulni a munkába, beszélgetni a kolleginákkal, elmenni a suliba, ott lenni négy-hat órát, visszamenni a rendelőbe, ott is lenni, majd hazamenni, esetleg valamit venni a lakásba, vacsorázni, kicsit pihenni, aludni, majd felkelni... és így tovább.

nem sok változatosság van a napjaimban. és mindig csinálni kell valamit.

viszont egyre magabiztosabb vagyok, egyre jobban érzem, hogy megtehetem azt, amit érzek, nem kell félni, hogy osztályoznak. lassan, de biztosan a magam rendjére formálom mindkét iskolában a védőnői szobát, rendet alkottam a szekrényekben. lassan készen lesznek a saját nyomtatványaim, adatlapjaim és jelentéseim. lassan mindenhova odakerül az én nevem, és én vagyok a védőnő, engem hívnak, nem pedig az elődömet.

eleinte mindez furcsa volt. hogy saját döntési képességem van, hogy megtehetem amit enged a munkaköri leírásom. és néha (hallgatólagos beleegyezéssel) többet is.

és bővül a tudásom is, és a gyakorlatban is átlátom, amit a laborhelyzetben már megtettem.

szóval, igen, komoly, döntési képességgel rendelkező felnőtt dolgozó ember lettem.

és bár néha nap úgy ébredek, hogy jó lenne kihagyni a napot, még is látom, hogy van értelme felkelni és végigcsinálni a napi rutint.

és bár néha este még magányosnak érzem magam, de egyre ritkábban. akaratlanul is elkezdtem kiépíteni a kapcsolatokat, és nem bánom, hogy így alakult. így adta Isten, és ez ellen nem kardoskodhatok, és nem is akarok.

mert megtaláltam a helyem. még akkor is, ha ezzel nagyon sok mást kellett feláldoznom.

itt az ideje, hogy írjak...

2011-09-13T10:39:00.001+02:00

... a munkáról, az új helyről és az érzéseimről.

szóval a napjaimat Nagykőrösön töltöm, és iskolai védőnő lettem. két iskolát kaptam: egy általános iskolát 400 gyerekkel és egy szakképző iskolát 200 gyerekkel.

az általánosban a hetedikesek már szinte odaszoktak hozzám, és mind azt mondja, hogy nagyon aranyos vagyok, és hogy nagyon szeretnek (jobban, mint az előző kolléganőt). a tanárokkal még nem sokat találkoztam, viszont a védőnői szobába néha behallatszanak az órák és rá kellett jönnöm, hogy van egy-két idegesebb tanárnő, aki előszeretettel ordibál (és tényleg ordibál) a gyerekkel. persze elhiszem, hogy fáradtak, meg, hogy kamaszodnak a felsősök, viszont a férfi tanárok nem igazán jönnek ki a sodrukból. múlt héten még csak ismerkedtem a hellyel, de a héten már lesz tisztasági vizsgálat, meg oltás is. szóval elkezdett pörögni az élet.

a szakképzőben kicsit más a helyzet. ott egy külső épületben vagyok, ahova csak az asztalosok járnak rajtam és egy-két tanáron kívül. az épület is egy kicsit lepukkant, itt-ott válik a vakolat, meg eléggé dohos a levegő. viszont kellemesen hűvös van, ami a jelenlegi melegben egész jó, de télen hideg lesz...

sajnos egyik helyen sincs számítógép, és szerintem nem is nagyon tudnék intézni, viszont a védőnői munkához fontos a gép (egy nagy csomó nyomtatványt, adatlapot, jelentést gépen kellene megcsinálni, illetve online elküldeni). így most a szakképzőbe viszem a saját laptopomat, de az általánosba nem szívesen vinném.

most egy kicsit a városról. ha valaki úgy gondolná, hogy de jó nekem, mert nincsenek feltúrások, nem építenek semmit, főleg nem villamospályát, hát az téved. ugyanis a központ és a környező utak teljesen fel vannak robbantva. körforgalmat építenek, csatornáznak, illetve felújítják a már meglévőt, tereket szépítenek, és a többi... a munkahely öt percnyire van az albérlettől, de nem tudok úgy eljutni, hogy ne üssenek el, ne essen a fejemre valami, ne bukjak fel egy vezetékben, vagy egyéb tárgyban, ne akarna egy markoló, esetleg egy úthenger kilapítani. és akkor a zajról ne is beszéljek. igaz, hogy az öt év alatt Szegeden hozzászoktam a munkagépek zajához, viszont ők reggel hét-fél nyolc körül kezdték a munkát. itt, reggel hatkor arra ébredek, hogy törik fel az aszfaltot, tolatnak ide-oda, IFA-k zúgnak el az ablak alatt. és természetesen este nyolcig csinálják a munkát. viszont ha kész lesz, és talán nemsokára kész lesz, akkor nagyon szép lesz a város. szóval egy kis mérgelődés még, de alapvetően várom a végkifejletet.

és akkor az albérletről is. ahogy már írtam a központban van az albérlet, a buszállomástól kétpercnyire, és kétemeletnyire, a közelben rengeteg bolt, egy kicsit távolabb még több. maga az albi egy másfél szobás garzon jellegű lakás, kellemesen szűk avagy tág helyiségekkel (itt azt értem, hogy a fürdőszoba egy kicsit kicsi, de a mosógép miatt, viszont a többi szoba egészen nagy). eleinte a nagyobb szobában aludtam, de nem volt jó, így áthoztuk az ágyamat, és beköltöztem a kisszobába. egy fokkal már jobban is alszom, viszont azért még vannak javítani valók (pl. függönyt kell szereznem). nagyjából be is rendezkedtem, lakályossá tettem, még itt-ott van még mit csinosítani, de azért haladok.

és így a végére egy kicsit az érzéseimről. hát furcsa, eléggé furcsa. kicsit kettős, és néha ambivalens. hiszen örülök, hogy azt csinálom, amit szerettem volna, és hogy sikerült ilyen hamar találnom munkahelyet, de a barátaimat elhagytam. mintha egy kicsit cserbenhagytam volna őket. és hát a legrosszabb az a délutáni magány. hiszen, amíg bent vagyok valamelyik suliban, vagy a rendelőben, akkor nem sok időm van ezeken töprengeni, meg hát olyankor végül is emberek között vagyok. de amikor visszamegyek az albiba, akkor nem vár rám senki, nem nagyon tudok beszélgetni emberekkel, max a tv-vel, viszont az meg nem úgy válaszol, ahogy én szeretném. néhanap takarítok, vagy dekorálok, de többnyire ülök és nézek ki a fejemből, esetleg tv-t nézek.

szóval így telnek a dolgos hétköznapjaim. majd még jelentkezem...

hétforduló

2011-09-08T20:57:00.001+02:00

ma éppen egy hete élek az új helyen. és persze dolgozom is. kicsit furcsa, hogy nem szól bele senki a dolgaimba, nem figyelnek. nem kell tanulnom, nincs zh-zás, vizsgázás, és ilyenek.

igazából a legrosszabb az, hogy egyedül vagyok. persze, ismerkedem a munkatársakkal, ők pedig segítőkészek. mégis olyan nehéz. hazaérek fél öt után az üres lakásba, nem köszön senki, nem vár senki...

nehéz...

és a falak egyre csak épülnek

2011-08-25T00:00:00.006+02:00

ezt tényleg szeretném tudni. ki az, aki meg tudja mászni az a hatalmas falat, melyet az elmúlt négy évben sikerült felépítenem. van-e olyan ember, aki képes erre? vagy már örökre a fal mögött rekedtem?

mondjuk már eleve azt sem értem, hogy miért kell nekem ezeket a falakat építenem. jó lenne valahogy felrobbantani az egészet, hagyni áttörni a gátat, hogy a magamban mélyen eltemetett érzések felbukkanhassanak. hogy tisztára moshassák a lelkemet, és tisztán léphessek az új életembe.

mert új életbe léphetek jövő héttől. ismét egy olyan közegbe kerülök, ahol nem ismernek engem. nem tudják, hogy milyen gondolatok foglalkoztatnak engem. mi a legnagyobb vágyam, és hogy hova tartok. teljesen tiszta lappal indulhatok.

de ez mégis olyan mintha, megint a nulláról kellene kezdenem a dolgot. új arcok, új emberek, új küzdelmek. vajon van bennem ennyi erő? meg tudok-e küzdeni ezekkel a dolgokkal? nem tudom, de talán nem is kell tudom.

viszont az, hogy a mostani, a meglévő, az erős, az éppen erősödő kapcsolataim, amelyek a Napfény városába kötnek, azok, félek, hogy gyengülni fognak. néha már úgy érzem, hogy ha nem adnék életjeleket az "arckönyvön", vagy éppen itt, akkor talán el is felednének. nem lennék több, mint egy-két rossz fénykép.

és ettől rettegek a legjobban - elfelejtenek, már nem fogok nekik semmit jelenteni. én, aki nekik adtam a szívem, aki a rossz napjai esetében is próbált segítőkész maradni. szinte már feláldoztam nekik magam. és talán pont ez a baj.

hiszen túl sokat adtam magamból. és talán már megteltetek, és nem akarnak többet tőlem. viszont tüskés páncélt sem akarok növeszteni. az még rosszabb lenne.

"Nagy tettekre születtél. Neked különleges sorsot adott az Úr." - mondták már többen nekem. nehéz evvel a tudattal élnem. főleg úgy, hogy nem érzek magamban elég erőt. még a magánnyal is alig tudok megküzdeni. és mégis falakat építek, egyre magasabb falakat építek.

bár lenne valaki, aki felrobbantaná e falakat (irányított robbantással, hogy hidakká válhassanak) és kirángatna az önként vállalt rabságomból.

de vajon létezik-e ez az ember? és vajon tudja-e, hogy várok rá? és hol késlekedik?

bár lehet, hogy nem késlekedik, hanem még nem jött el az az idő, hogy ő cselekedhessen. talán még várnom kell...

azért reménykedem abban, hogy már elindult, és most helyezi el a gyutacsokat, és felrobbantja a falaimat... remélem sikerül megmászni a falakat. és már várom őt...

szeretném ölelni míg világ a világ...

egy kis hepi

2011-08-15T22:58:00.001+02:00

remek, remek!

mire 30 éves leszek, lehet, hogy nem is kell járnom az asthma ambulanciára kontrollra! persze ez merőben nagy elgondolás, viszont tény és való, hogy most egy évig nem kell foglalkoznom gyermekkor ádáz ellenségével, hiszen olyan jól karban tartom, hogy csak na! ugyanis 22%-kal javult a légzésfunkciós eredményem. igazából eddig sem volt nagy gondom vele, hiszen ahhoz képest, hogy asthmás vagyok 4,5 literes tüdőkapacitásom van (illendő tudni, hogy az átlag ember tüdőkapacitása 3,5-3,8 liter, a sportolóké 6,5, egy szabadtüdős merülőnek pedig 8 liter a tüdőkapacitása), illetve a vitálkapacitásom is jobb, mint egy asthmásnak. szóval a tüdőm mindig is bírta a dolgot, viszont az allergiám miatt voltak az asthmás rohamaim (de ez egy másik történet, melynek elbeszélésére nem kerül sor).

de ezek nem is olyan lényeges dolgok, meg nem is sokan értik, de egy kis agytágítás mindenkinek jól esik (az asthma témában egész jó vagyok, még a szakdolgozatomat is ebből írtam).

viszont az tényleg sokat számít, hogy az ember mennyit jár orvoshoz. most hogy végül is ez a súly valamilyen szinten lekerült a vállamról, máris jobban érzem magam. meg azért az is sokat számít, hogy kimozdulhattam otthonról.

ezt igazából úgy értem, hogy Orosházáról, mivel a házból mostanában ki szoktam lépni, mert anyámnak segítek az ebédhordásban. mivel a szocotthonban ebédhordós, és vannak napok, mikor 16 ebédet kell kiszállítania, 16 "kisöreggel" találkoznia. és hát azért egy darab (vagy egész...) biciklivel kicsit nehéz ezt végig vinni. ezért is segítek neki. nem munka, viszont - viccesen mondva - kosztot és kvártélyt kapok érte. ;)

és hogy mi lesz a munkával? hát azt még tényleg nem tudom. jelenleg van egy állás Mártélyon, elküldöm a pályázatomat. viszont nem igazán szeretnék ott dolgozni. nem azért, mert Mártély, és hogy az olyan tré hely lenne, mert nem az. voltam ott már többször is és nagyon tetszik a település. de a munka; hát az nem tetszik annyira... egy részmunkaidős állásról van szó, heti 30 órában, határozatlan ideig, körzetben. na, ez a néhány szó, amelyik egy kicsit megijeszt. ki is fejtem:

határozatlan ideig: nem tudom, hogy mennyi ideig akarok ott maradni, tehát, ha mondjuk egy, vagy két évről lenne szó, akkor nem lenne gond. így viszont, akár a nyugdíjig is maradnom kell(ene) és attól még egy kicsit tartok. tehát a legnagyobb gond az, hogy ha mondjuk két év múlva eljönnék onnan, azt elég nehezen tudom megtenni, elég sok macerával járna...
körzetben: alapvetően a körzeti, vagy területi védőnői munka nem fekszik. igaz, hogy a nagygyakorlat mindkét helyén azt írták, hogy nagy hivatástudattal rendelkezem, és szívesen csináltam a körzeti védőnői feladatokat, mégis (és mind a két helyen előjött) az iskola-védőnői feladatokat (legyen az szűrővizsgálat, tisztasági vizsgálat, vagy éppen a kedvencem: az egészségnevelő előadás tartásáról van szó) közelibbnek, szinte már szívügyemnek tekintettem.

szóval tényleg nem tudom, hogy mi legyen. lett volna egy szentendrei iskola-védőnői állás, de arról lekéstem (meg nem is igazán szerettem volna odamenni, de nem tudom, hogy miért), illetve van egy bátonyterenyei álláslehetőség. de az meg nagyon-nagyon-nagyon messze van Szegedtől (egészen pontosan 254 km-re...). és hát egyedül nem igazán merek elmenni olyan messzire. persze többen, és főleg az idősebb, tapasztaltabb korosztály, azt mondja, hogy próba szerencse, soha nem tudhatom, hogy mikor találom meg a páromat. lehet, hogy éppen ott, kislányom! - mondaná Mama. na de, én akkor sem vagyok olyan bátor.

de aztán az is lehet, hogy végül két szék között a padlóra ülök, és semmi nem lesz belőlem (illetve az már megvan most, de ez megint csak egy másik történet, melynek elmesélésére soha nem kerül sor) és itthon kell maradnom, és TELJES mértékben átképezni magam. (viszont, hogy ez hogyan kivitelezhető, arra egy ötletem sincs...)

viszont pénteken voltam Szegeden. :) jó volt visszatérni egy kicsit a hangyabolyba, és beszívni a Tisza-parti város levegőjét. jó társaságban lenni, és jókat beszélgetni. viszont, pontosan még mindig nem tudom, hogy miért mentem. de haladás, hogy nem elvárásokkal, elképzelésekkel mentem, hanem csak mentem, hogy majd lesz valahogy, majd történni fog valami. és végül is elég sok minden történt, és tényleg jobb volt, hogy nem képzeltem előre semmit. :)

és a remény, hogy még visszatértek szívem városába, nem halt meg. még tartja magát. bár napról-napra változik, mégis erősen bennem zakatol. talán pár napon belül megint ott lehetek, és ha fél napig is, de akkor is szegedinek mondhatom magam.

hát, azt a mindenit! ilyen hosszan már régen írtam, és az hogy egészen reményteli lett ez a bejegyzés, ez már jelent valamit. :) és az hogy a mindennapokkal foglakozik eme írás, az még jobb. és ezért most be is fejezem, hiszen így is megfelelő.

majd még jelentkezem! :)

U. i.: köszönöm mindenkinek, akik kitartóan olvassák a bejegyzéseimet. és köszönöm azt is, hogy van akitől még visszajelzést is kapok. jól esik, hogy tudom, valakinek fontos vagyok. viszonzásul egy idézettel köszönöm ezt az odaadást:

"Ha én egyedül vagyok, magamra vagyok hagyatva, akkor még gondolkodni sem tudok rendesen. Ha viszont együtt vagyok valakivel, aki figyel rám, akivel meg lehet beszélni azt, ami érdekel engem, az igenis számít. És nem kell feleleteket adnia, nem kell tanácsolnia dolgokat - ez nem erről szól. Az is egy definíciója a szeretetnek: hogy semmit nem fogok csinálni. Hogy veled leszek, de nem foglak semmire kényszeríteni." /Feldmár András/

kérdések, melyekre nincs válasz

2011-08-14T22:53:00.002+02:00

hova tűntek a boldog bejegyzéseim? hol vannak, amelyek reménnyel teliek voltak? melyekben örültem a világ apró csodáinak...

hogy lehet az, hogy csak akkor írok, amikor rosszul érzem magam? miért kiáltom ezt ki az egész világnak? miért kell mindenkinek tudnia arról, hogy mélypontban vagyok?

és ki hitte volna, most is mélypontban vagyok. bár megpróbálok küzdeni, de nem megy. már csak egy kérdést tudok feltenni: miért hagyja ezt Isten? miért nem segít?

és ki törli le az arcomról könnyeimet?

...

"A tátongó szakadék szélére kerültél.
Úgy érzed, nincs menekvés.
De figyelj csak!
Léptek közelednek feléd, ismerős léptek.
Valaki szólongatva keres téged.
Figyelj."

/Fabiny Tamás/

mikor szűnik meg a gyermekkor?

2011-08-08T11:36:00.002+02:00

éppen ezen gondolkoztam, miközben gyermekkori dolgaimat pakolásztam, dobozoltam.

mikor szűnik meg a gyermekkor? 18 évesen? a diploma kézhez kapásakor? munkába álláskor? a házasság megkötéskor? az első gyermek megszületésekor?

szerintem egyik esetben sem... sokan úgy tartják, köztük édesapám is, hogy akkor, ha már egyik szülőnk sem él már. én ebben sem hiszek.

szerintem a gyermekkor akkor szűnik meg, ha már nem hiszünk a mesékben. amikor nem nem hisszük, hogy léteznek a sárkányok, amikor nem hiszünk a szőke hercegben és a fehér lovában. amikor már nem tudjuk megmentetni a királylányt. amikor a szél zúgásában nem halljuk meg a tündérek kacaját, amikor már nem hisszük, hogy a szivárvány végén kincset találhatunk.

amikor már nem izgulunk a sokadjára olvasott könyvön. amikor már nem tesz boldoggá egy rajzfilm. amikor már a mosoly erejében sem hiszünk.

sajnos a mai világban, már a definíció szerinti gyermekkor sem gyermekkor már. egyre több olyan kislányt és kisfiút látok, akik már egyáltalán nem gyerekek. nincs is szomorúbb látvány, amikor egy gyermek szemében ürességet látok. amikor már nem tud őszintén játszani, mosolyogni, nevetni. amikor az a fontosabb, hogy melyik iskolába jár, milyen jegyet kapott, és mi lesz belőle.

nem akarom, hogy az én lányaim-fiaim ilyenek legyenek. megpróbálok addig gyermek maradni, ameddig csak tudok. nekem talán könnyebb, mint a XXI. századi embertársaimnak. én a mesében találom meg a békét, a nyugalmat. így talán nehezebben adom fel a gyermekkoromat

tudom, hogy nem akkor szűnik meg a gyermekkor, amikor az utolsó plüssállatomat bedobozolom. hanem akkor amikor elfelejtem, hogy hova raktam azt a dobozt, amelyikben csendben várják a visszatértemet.

félek

2011-08-04T21:17:00.005+02:00

miért van az, hogy a számomra fontos embereket elveszítem? hogy egyszerűen két-három évnél tovább nem bírják mellettem? miért nem tudom megbecsülni azt, amim van? miért kell nekem mindig több és több? miért nem veszem észre, ha szeretnek? és miért nem tudok boldog lenni?

annyira nehéz... vége az egésznek, nem látom a kiutat. most jó volt tíz napig: elfelejtettem a gondjaimat. voltak nehézségek, viszont nagyon sokat nevettem és beszélgettem. barátokra leltem; új barátokra. fent a Mogyoró-hegyen megismerhettem magamat. most viszont itt, lent már nem tudok mit csinálni. és nem a sátorban alvás hiányzik, nem a hideg és az eső. nem a GH. nem, ezek nem hiányoznak. a Fecske őrs (mind a nyolcan), a Dyj és Bálint, Kata, Zsófi és Maya; Marci, Gábor, Laci, Gergő, Peti és Miki - ők nagyon hiányoznak. nem hittem volna, hogy ennyire a szívemhez nőnek majd. a legrosszabb az egészben, hogy most akár el is veszíthetem őket. és most a szívemben tüske is van. elveszítettem egy jó barátot. bár ezt már láthattam volna előre is, mégis annyira rosszul érint ez a dolog. de talán sokkal jobb így. talán nyugodtabb leszek.

viszont nem tudom senkivel megbeszélni az érzéseimet. egyedül vagyok a sötétben és nem látom a végét. nem tudom, hogy mi lesz velem. nem értek már semmit sem. és lassan érzeni sem érzek semmit az ürességen és a magányon kívül. rég voltam már ilyen rosszul. és nem hiszem, hogy holnapra jobb lesz.
bár nem szokásom ilyet tenni, de most üzenek a bejegyzésen keresztül: kérlek segíts! óvd meg, hogy a lelkem ne fagyjon meg...

hogyan tovább?

2011-06-29T21:19:00.003+02:00

egyszerűen nem tudom, hogy hogyan lesz... oké, pénteken átveszem a diplomámat, de utána? mi lesz velem? hova kerülök? mit fogok csinálni?
de igazából az a legrosszabb az, hogy egyedül vagyok... bárcsak lenne valaki...

esik...

2011-06-10T21:32:00.000+02:00

eddig töretlenül haladok a majdani, avagy hajdani álmom felé. végül is úgy néz ki, hogy öt év után lesz egy diploma a kezemben. persze, nem szeretnék semmit el kiabálni, de talán mégis lesz belőlem valaki. ha más nem is diplomás munkanélküli. beléphetek a START-kártyások közé, lesz a kezemben, vagy valahol egy bizonyos "Álláskeresők könyve" nevű önáltató reménysugaram.

és a végén rá kell majd jönnöm, hogy oké, hogy öt év, oké, hogy diploma, de itt állok az éhen döglés szélén (bocsánat a kifejezésért), és természetesen úgy, hogy még párom sincs...

na, bakker, ezt a bejegyzést jó eltoltam. nem akartam ilyen negatívra, de valahogy még is kicsúszott a kezeim közül. talán az időjárás teszi. vagy csak egy kicsit rosszul esett, hogy elfelejtettek felköszönteni a névnapomon (illetve felköszöntöttek egy páran és nekik köszönöm is, hogy az eszükbe jutottam, na de a többiek...)

na de azért szedjem már össze magam egy kicsit!!!

szóval úgy néz ki, hogy a nyáron építkezésbe kezdünk, és megcsináljuk a ház hátulját, és végre lesz szobám, mivel a mostanit, csak a legnagyobb indulattal nevezném szobának. jó, oké van benne ágy, asztal, szekrény, és sok-sok-sok könyvespolc a sok-sok-sok-sok-sok-sok könyvnek, de azért még is csak 2x2,5m helyiség... na, meg a fürdőszobát is felújítjuk, meg ilyenek... végül is hepi.

és úgy néz ki, hogy Lestat is fel lesz egy kicsikét turbózva. hogy tudjak majd mit kezdeni a legújabb TES-szel. igaz, nem teljesen a TES miatt szeretném Lestat-ot szépíteni, ha nem minden egyébért is. megérdemli. lassan három éve hűen szolgál engem (vagy éppenséggel én őt... ezzel még nem jutottunk megegyezésre).

egyébként meg tanulni kellene... nagyon... hogy azért legyen egy diploma a kezemben...

egy idézet, de nem az utolsó

2011-05-30T12:09:00.003+02:00

"Az úton végig kell menni, jóllehet nagyon keserves. És sem erővel, sem bölcsességgel nem jutunk messze rajta. Az utat éppoly reménnyel keresheti a gyönge, mint az erős. Nem ritkaság, hogy ez a tettek sora, amelyek a világ kerekét igazgatják: kis kezek hajtják végre, mert közben a nagyok szeme másfelé tekint." /J. R. R. Tolkien/

pszichiátriai könyvbe illő eset vagyok

2011-05-22T12:46:00.000+02:00

mondjuk ezt nem panaszkodásból mondom. de azért kicsi vicces (vagy inkább szánalmas), hogy pár napja mindent el akartam dobni magamtól, most meg pörgök az életen. de talán az is elég, hogy milyen társasággal vagyok.

az elmúlt két napban például néhány életrevaló barátommal voltam együtt. és ők újra, meg újra megtanítanak arra, hogy szeressem az életet.

nem is tudom, hogy mit kezdenék nélkülük. szerintem minden napom olyan lenne, mint az elmúlt pár nap. és hát abba biztos, hogy beleőrülnék. és akkor biztos, hogy eldobok magamtól mindent.

a tegnapi este most pont egy ilyen kiemelt fontosságú esemény időszaka volt. a hónapok óta bennem lévő feszültség kioldódott (és nem csak a bor hatására) és végre újra tudtam felszabadultan nevetni és hülyeségeket beszélni. és őrültséget is sikerült belecsempésznem az estébe, hiszen a borozás után a Sing-ben kötöttünk ki, és eszméletlen party-ba kezdtünk. és az, hogy én vigyáztam az egyik srácra, és nem én rám kellett vigyázni.
de a legrosszabb az egészben mégis az, hogy pár nap múlva megint belesüllyedek a depresszió mocsarába, és megint úgy kell kirángatni (már ha sikerül).
valaki igazán vigyázhatna rám...

Teréz anya: Az élet himnusza

2011-05-20T11:42:00.005+02:00

Az élet egyetlen – ezért vedd komolyan!
Az élet szép – csodáld meg!
Az élet boldogság – ízleld!
Az élet álom – tedd valósággá!
Az élet kihívás – fogadd el!
Az élet kötelesség – teljesítsd!
Az élet játék – játszd!
Az élet vagyon – használd fel!
Az élet szeretet – add át magad!
Az élet titok – fejtsd meg!
Az élet ígéret – teljesítsd!
Az élet szomorúság – győzd le!
Az élet dal – énekeld!
Az élet küzdelem – harcold meg!
Az élet kaland – vállald!
Az élet jutalom – érdemeld ki!
Az élet élet – éljed!

???

2011-05-20T00:10:00.000+02:00

nem tudom, hogy mi van velem. akár boldog is lehetnék, hiszen mindenem megvan amit csak kívánhatnék. család, barátok, fedél a fejem felett. lehetőségek, talán még egy boldog jövőkép is. de valahogy mégsem, vagyok elégedett. nem vagyok boldog. valami hiányzik. nem teljes az egyenlet. még mindig van egy ismeretlen, amit nem tudok feloldani.

mi baj lehet velem? miért nem tudok boldog nézni a mai napra? miért hiányzik valami? és egyáltalán mi a franc hiányzik? hol lehet a hiba? bennem lenne? ha igen, akkor miért nem tudok változni? vagyis inkább miért nem akarok változni?

pedig mennyivel egyszerűbb lehetne az egész... vagy talán, ha feladnám. ha többet nem kellene ezekkel a dolgokkal foglalkoznom... ha nem kellene semmivel foglalkoznom. még az élettel sem... sokkal egyszerűbb ha feladom. nem kellene a jövővel foglalkozni. nem lenne semmi probléma. egyszerűen eldobhatnám magamtól az egészet.

de talán az nem is én lennék... eddig nem sok mindent adtam fel. de ezt talán fel kellene...

bocsánat...

ahogy kóboroltam...

2011-05-15T21:35:00.000+02:00

...Cyrodiil földjén, valahogy eszembe jutott, hogy mennyivel másabb, egy virtuális létben élni. valahogy sokkal könnyebb volt akkor. könnyebben tudok "barátokat" szerezni, elfogadottabb voltam. úgy vártak, mint egy prófétát. hős voltam, akit szeretnek, és istenítenek. lovagoltam és kardot forgattam. varázslataimtól holtan rogytak össze az ellenségeim. és emlékeztek rám.

de tudom, hogy ez csak mese. nem létezik. soha nem lehetek hős, aki egy egész népet ment meg a pusztulástól. nincs varázserőm, és nem várnak rám ezrek.

én csak egy mezei lány vagyok. még különleges képességem sincs. talán nyomot sem hagyok az emberekben.

de valahogy mégis megnyugtatott az a tény, hogy elbújhatok. hogy nem kell a saját arcomat mutatnom. abban a világban nem ismerik Margót. ott norlwinder vagyok.

bár két külön világ, mégis azt tapasztalom, hogy mindkettő létezik bennem. nem tudom végérvényesen elválasztani őket. ha megfosztom magam valamelyiktől, talán nem is lennék én.

tudom, hogy mese, mégis mennyire képes magával ragadni. tudom, hogy a valóságban élek, de valamit talán át tudnék csempészni.

nemrég egy, a lelkemnek kedves ember mondta: "Légy büszke és szerény! Ha más nem, te biztosan meg tudod csinálni." s lám igaza van, mert ezt át tudom csempészni Cyrodiil-ból. a hőst, aki vonakodva fogadja a dicséretet, a kitüntetést. hiszen nem kell az egész világot megmentenem... elég, ha egy emléket hagyok valakinek a szívében. és akkor talán már nem kell azon izgulnom, hogy emlékezni fog-e rá valaki.

egy új fejezet kezdete

2011-05-15T11:27:00.000+02:00

vagy esetleg egy teljes könyvnek a kezdete. még nem tudom. majd menet közben kiderül.

pénteken lezárult egy öt éves korszakom. ezt a korszakot nemes egyszerűséggel Szentimre-korszaknak lehetne hívni. talán egyszer, mikor híres ember leszek, az életrajzomban így fog megjelenni. de most még nem nevezném így.
kollégista voltam, szentimrés. egy olyan közösségnek lehettem a tagja, melyről biztos tudom, hogy még a legfurcsább embereket is befogadja. hiszen én is egy ilyen furcsa ember voltam.
álltam a kirúgás szélén, de megmentettek.

halálra dolgoztam magam egy-egy Szikklap szerkesztése közben, de mindig (és csak) pozitív visszajelzéseket kaptam. álltam a mikrofon előtt és izgultam azon, hogyan fogadják a versemet.

a konyhában sütöttem-főztem, és mindenkinek összefutott a nyál a szájában mikor érezte a főztöm illatát.
díszítettem a szobát, nem egyszer, nem kétszer. és egyszerűen fantasztikusan érzetem magam közben.

és csalódtam emberekben, de szívem mélyén mindig megbocsátottam nekik.
és láttam a kolisok fejlődését, alakulását. és közben és is velük változtam: gyerekből felnőtté. azt nem mondom, hogy képes vagyok érett fejjel gondolkozni, és életre szólóan, biztosan dönteni, de azt tudom, hogy igenis jó úton tartok efelé.

és megkeresztelkedtem. a közösség tagja lettem. és tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk.

barátokra leltem, esetleg lelki társra. van, aki nem tudja, de titokban minden lépesére figyeltem, segítettem neki. és van akinek bárhogy próbáltam, nem sikerült. együtt sírtam és nevettem velük, és ők is velem.

és most sír a szívem, mert egy olyan megtartó erőből lépek ki, melyet még soha nem tapasztaltam. itt otthon voltam.
és bár többször hangoztattam, hogy már kész vagyok kilépni a kollégium falai közül, de most, ahogy ezeket a sorokat írom, rá kellett jönnöm, hogy még nem vagyok készen az Útra lépni. annyit kell még tanulnom, és már nem lehetséges...

mégis köszönöm mindenkinek ezt az öt évet, és köszönöm Istennek, hogy idesodort engem...